Részlet Murray N. Rothbard Az Állam anatómiája c. művéből.

Az ember meztelenül születik a világba, és az elméjét kell használnia ahhoz, hogy megtanulja, hogyan fogja a természet adta javakat, és (például “tőkébe” való befektetéssel) változtassa azokat alakokká, formákká és olyan helyekké, ahol az anyagi javakat szükségleteinek kielégítésére és életszínvonalának fejlesztésére tudja használni. E tevékenység egyetlen módja az ember energiájának és elméjének használata arra, hogy átalakítsa az anyagi javakat (“termelés”), és az így létrehozott termékeket mások által létrehozott termékekre cserélje. Az ember meglátta, hogy az önkéntes és kölcsönös csere folytán minden résztvevő termelékenysége, és ebből kifolyólag az életszínvonala hatalmasan megnőhet. Az ember számára tehát a túlélés és vagyonszerzés egyetlen “természetes” módja elméjének és energiájának használata a termelés-és-csere folyamatában. Az ember ezt úgy végzi, hogy először természeti kincsekre lel, majd azokat átalakítja (azzal, hogy “a munkáját elegyíti” velük, ahogyan Locke írta), hogy magántulajdonává tegye azt, majd pedig ezt a magántulajdont mások hasonlóképp megszerzett tulajdonára cseréli. Az emberi természet követelményei által diktált társadalmi útvonal tehát a “tulajdonjogok” és e jogok elajándékozásának vagy elcserélésének “szabad piaca.” Ezúton az ember megtanulta, hogyan kerülje el a szűkös javak feletti harc “dzsungel” módszerét, melyben A csak B kárával tehet rájuk szert, mely helyett hatalmasan megsokszorozza azon javakat a termelés és csere békés és harmonikus módszerével.

A nagy német szociológus, Franz Oppenheimer rámutatott, hogy a vagyonszerzés két egymást kizáró módja létezik; az egyik a fentebb említett termelés és csere, amelyet ő “gazdasági módnak” nevezett. A másik sokkal egyszerűbb, mivel nem követel termelést; mások javainak és szolgáltatásainak hatalommal és erőszakkal történő lefoglalása. Ez az egyoldalú elkobzás módszere, mások tulajdonának elrablása. Ez az a módszer, amelyet Oppenheimer a vagyonszerzés “politikai módjának” nevezett. Nyilvánvalónak kell lennie, hogy az értelem és energia békés használata a termeléshez az ember “természetes” útja: a túléléséhez és jólétéhez vezető módszer. Ugyanígy nyilvánvalónak kell lennie annak is, hogy a kényszerítő és kihasználó módszer ellentétes a természeti törvényekkel; parazitikus, mivel ahelyett hogy hozzáadna a termeléshez, elvon belőle. A “politikai módszer” a termelést egy parazitikus és pusztító egyén vagy csoport javára szívja el; ez az elszívás pedig nem csak kivon a termelés számából, hanem a termelő ösztönzőit is csökkenti, hogy saját szükségleteinél többet termeljen. Hosszútávon a rabló elpusztítja saját létfenntartóját saját ellátmánya forrásának elsorvasztásával vagy elpusztításával. Hovatovább, a ragadozó rövidtávon is saját igazi, emberi természetével ellentétesen cselekszik.

Abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy sokkal teljesebb választ tudunk adni a kérdésre: mi az Állam? Az Állam Oppenheimer szavaival a “politikai módszer szervezete”; egy adott territórium feletti ragadozó folyamat rendszeresítése. A bűnözés a legrosszabb esetben is szórványos és bizonytalan; az élősködés rövidéltű és a kényszerítő, parazitikus életvonal bármikor elvágható az áldozat ellenállásával. Az Állam legális, rendszerezett, szisztematikus csatornát biztosít a magántulajdon kizsákmányolásához; biztossá és viszonylag “békéssé” teszi a társadalom élősködő kasztját. Mivel a termelésnek mindig meg kell előznie a kizsákmányolást, a szabadpiac előrébb való az Államnál. Az Állam sosem egy “társadalmi szerződés” által jött létre; mindig a hódítás és a kizsákmányolás idézte elő. A klasszikus paradigma az volt, hogy egy hódító törzs véget vetett hagyománytisztelő fosztogatásának és a meghódított törzs lemészárlásának, amikor megértette, hogy a fosztogatás időtartama hosszabb és jóval biztosabb is lehet, illetve a helyzet sokkal kellemesebbé is válhat, ha a meghódított törzset élni és termelni engednék, míg a hódítók uralkodóként telepednének le köztük, egy stabil évi sarcot követelvén. Egy Állam születésének egy módja a következőképp ábrázolható: “Ruritánia” déli hegyei közt egy rablóbandának sikerül fizikailag uralma alá hajtania a territóriumot, és végül a bandavezér “a szuverén és független Dél-Ruritánia kormányának királyává” kiáltja ki magát; ha pedig emberei rendelkeznek az erővel, hogy egy ideig fenntartsák ezt az uralmat, csodák csodájára egy új Állam csatlakozott a “nemzetek családjába” és a hajdani banditák a birodalom törvényes nemességévé változtak.

Részlet Ludwig von Mises Bürokrácia c. könyvéből.

A bürokrata nem csak egy állami alkalmazott. A demokratikus alkotmány alatt egyszerre szavazó is, és mint olyan, a felsőbbrendűnek, munkaadójának része. Különös helyzetben van: egyszerre munkaadó és munkavállaló. És pénzügyi érdeke, mint munkavállaló, a munkaadói érdekei felé tornyosul, mivel sokkal többet kap a közpénzből, mint amennyivel hozzájárul.

Ez a kettős kapcsolat fontosabbá válik, ahogy emelkedik az állami alkalmazottak száma. Szavazóként a bürokrata jobban vágyik a fizetésemelésre, mint a kiegyensúlyozott költségvetés fenntartására. Fő érdeke a bérek duzzasztása.

Németország és Franciaország politikai szerkezetét a demokratikus alkotmányaik bukását megelőző években hatalmas mértékben befolyásolta a tény, hogy a választók jelentős részének az államtól származott a jövedelme. Ezek nem csak a közalkalmazottak voltak, és azok, akiket az államosított üzletágakban alkalmaztak (vasút, posta, távirat és telefon), hanem azok is, akik munkanélküli alamizsnát kaptak, illetve a gazdák és néhány más csoport, akiket az állam közvetlenül vagy közvetve támogatott. Legfőbb céljuk az volt, hogy többet kapjanak a közpénzekből. Nem érdekelték őket az olyan „eszmei” problémák, mint szabadság, az igazságosság, a törvény felsőbbrendűsége és a jó kormányzat. Több pénzt akartak, ennyi volt az egész. Egyetlen parlamenti, tartományi vagy városi jelölt sem kockáztathatta meg, hogy ellenálljon a közalkalmazottak béremelési vágyának. A különböző politikai pártok örömmel licitálták túl egymást bőkezűségben.

A tizenkilencedik században a parlament elszánt volt az állami kiadások lehető legnagyobb mértékű korlátozása mellett. Most viszont megvetendővé vált a takarékosság. A korlátlan költekezést tartják a bölcs politikának. A bőkezűség általi népszerűségre törekedett mind a hatalmon levő párt, mind az ellenzék. Új hivatalok létrehozását új munkavállalókkal „pozitív” politikának tartották, és „negativizmusnak” becsméreltek minden próbálkozást, ami a közpénzek elherdálásának megakadályozására törekedett.

A képviseleti demokrácia nem maradhat fenn, ha a szavazók nagy része állami fizetésből él. Ha a parlament tagjai nem az adófizetők megbízottjainak tartják magukat, hanem azok képviselőinek, akik állami béreket, fizetéseket, támogatásokat, segélyt és egyéb juttatásokat kapnak, a demokráciának vége.

Ez napjaink alkotmányos kérdéseinek egyik antinómiája. Sok embert kétségbeesésbe taszított a demokrácia jövőjét illetően. Ahogy meggyőződtek arról, hogy a vállalkozásba történő több állami beavatkozás, a több hivatal több dolgozóval, a több segély és támogatás elkerülhetetlen, nem tudták nem elveszíteni a nép általi kormányzatba vetett bizalmukat.

Részlet George Reisman Miért volt szocializmus a nácizmus, és miért totalitárius a szocializmus c. esszéjéből.

A szocialista állam polgárának végtelenül hosszú sorokban kell várakoznia élete minden napján. Számára normális dolog a probléma, amit az amerikaiak éltek át az 1970-es évek gázolajhiánya során; csak épp nem a gázolaj esetén tapasztalja meg őket – hiszen nincsen autója, és nem reménykedhet abban, hogy valaha is lesz neki – hanem az olyan egyszerű cikkek esetén, mint a ruházat, a zöldségek, vagy akár a kenyér. Ami ennél is rosszabb, gyakran arra kényszerül, hogy olyan helyen dolgozzon, ami nem az ő választása, és amit ennek következtében kétségtelenül gyűlöl. (Hiszen ahol hiányok uralkodnak, épp úgy a kormány dönt a munkaerő allokációjáról, mint ahogy a termelés anyagi tényezőinek allokációjáról.) És hihetetlen túlzsúfoltságban lakik, ahol sehogyan nem lehet magánélete. (A lakáshiány esetén otthonokba osztják be az albérlőket; a lakásuk megosztására kényszerítik a családokat. És elrendelik a belföldi útlevelek rendszerét, hogy korlátozzák a lakáshiányt az ország kívánatosabb részein.) Az, aki arra kényszerül, hogy ilyen körülmények között éljen, finoman fogalmazva forr a dühtől és az ellenségességtől.

No de ki ellen volna bölcsebb irányítaniuk haragjukat és ellenségességüket a szocialista állam polgárainak, ha nem a szocialista állam ellen? Ugyanazon szocialista állam ellen, ami kihirdette az életük iránti felelősségét, ami édenkerti életet ígért, és ami valójában földi poklot adományozott nekik. Ami azt illeti, a szocialista állam vezetői egy másik dilemmával is szembesülnek: napról napra arra biztatják az embereket, hogy higgyenek a szocialista rendszer tökéletességében, amelynek a rossz következményeiért egyedül gonosz emberek felelősek. Ha ez igaz volna, kik mások lehetnének ezek a gonosz emberek, ha nem maguk a vezetők, akik nem csupán földi pokollá tették az életet, hanem egy állítólag tökéletes rendszert rontottak meg annak érdekében, hogy ezt tegyék?

Következményképpen a szocialista állam vezetőinek a néptől való rettegésben kell élniük az életüket. Tetteik és tanításaik logikájából következően fel kellene törnie a nép forrongó gyűlöletének, és el kellene nyelnie őket a véres bosszú orgiájában. Ezt az uralkodók is érzik, még akkor is, ha nem ismerik be nyíltan; így legfőbb feladatuk az, hogy vakságban tartsák a polgárságot.

Következményképp igaz, de nagyon elégtelen pusztán olyan dolgokat mondani, hogy a szocializmusban nincsen sajtószabadság és szólásszabadság. Persze hogy nincsenek meg benne ezek a szabadságok. Ha a kormány tulajdonolja az összes újságot és kiadót, ha a kormány dönti el, milyen célokra legyen elérhető a nyomda és a papír, akkor nyilvánvalóan semmit nem lehet kinyomtatni, amit a kormány nem szeretne kinyomtatva látni. Ha a kormány tulajdonolja az összes üléstermet, egyetlen beszédet vagy előadást sem lehet tartani, amit a kormány nem szeretne. De a szocializmus sokkal messzebb merészkedik, mint pusztán a sajtószabadság és a szólásszabadság hiánya.

Egy szocialista kormány teljesen elpusztítja ezeket a szabadságjogokat. A nyomdát és minden nyilvános fórumot az őt támogató hisztérikus propaganda szócsövévé változtat, és kegyetlenül üldözi mindazokat, akik egy milliméternyit is el merészelnek térni a párt hivatalos álláspontjától.

Ezek a tények abból fakadnak, hogy a szocialista uralkodók rettegnek a néptől. Túlórát kell megparancsolniuk a propagandaminisztériumnak és a titkos rendőrségnek, hogy magukat óvják. Az előbbi folyamatosan eltereli az emberek figyelmet arról, hogy a szocializmus és a szocialista uralkodók a felelősek az emberek szenvedéséért. Az utóbbi pedig elbátortalanít és elhallgattat mindenkit, aki csak a leghalványabban is felveti a szocializmus vagy a vezetők felelősségét – elhallgattat mindenkit, aki az önálló gondolkodás szikráját tanúsítja. Azért van mindig tele egy szocialista ország sajtója külföldi cselszövésekkel és szabotázzsal, illetve az alárendelt hivatalnokok korrupciójával és visszaélésével, és azért szükséges időnként leleplezni nagyszabású belföldi cselszövéseket, illetve magas rangú hivatalnokokat és teljes frakciókat feláldozni gigantikus tisztogatások keretein belül, mert az uralkodók rettegnek, és mert keserves szükségük van arra, hogy bűnbakokat találjanak a szocializmus bukására.

A szocializmus uralkodói azért nem engedélyezik még a színtisztán kulturális tevékenységeket sem, amelyek nincsenek állami kontroll alatt, mert rettegnek, és keservesen szükségük van arra, hogy elpusztítsák a lehetséges ellenzék minden szikráját. Hiszen ha az emberek összegyűlnek csupán egy művészeti kiállításra vagy versolvasásra is, amit nem felügyel az állam, az uralkodóknak rettegniük kell a veszélyes eszmék terjesztésétől. Minden engedély nélküli eszme veszélyes eszme, mivel ahhoz vezetheti az embereket, hogy elkezdenek önállóan gondolkodni, és így a szocializmus, illetve vezetőinek természetéről gondolkodni. Az uralkodóknak rettegniük kell egy csoport ember spontán összejövetelétől egy szobában, és a titkos rendőrséget, illetve kémhálózatukat, a besúgókat és a rémuralom eszközeit kell használniuk vagy a találkozó megakadályozásához, vagy annak biztosításához, hogy a tartalma teljességgel ártalmatlan az államra.

A szocializmus uralma nem tartható fenn sokáig rémuralom nélkül.  Amint visszavesznek a terrorból, logikusan elkezd felébredni az uralkodók iránti harag és ellenségesség. Tehát kialakul a forradalomhoz vagy a polgárháborúhoz szükséges állapot. Ami azt illeti, a terror hiányában, vagy helyesebben az elegendő mennyiségű terror hiányában a szocializmust a forradalmak és a polgárháborúk végtelen sorozata jellemezné, amelyben minden új uralkodócsoportról bebizonyosodik, hogy épp annyira képtelen sikeresen üzemeltetni a szocializmust, mint az elődjei. Az ebből levonandó kikerülhetetlen következtetés az, hogy a szocialista országokban ténylegesen megtapasztalt terror nem egyszerűen a Sztálinhoz hasonló gonosz emberek műve volt, hanem a szocialista rendszer természetéből fakad. Sztálin azért kerülhetett hatalomra, mert a rémuralom alkalmazásában tanúsított példátlan hajlandósága és szakértelme az a kiemelt jellemvonás, ami a leginkább megkövetelt egy szocialista uralkodótól ahhoz, hogy hatalmon maradjon. A szocialista természetes szelekció folyamatán keresztül jutott hatalomra: a legrosszabb kiválasztódása útján.

Részlet Ludwig von Mises Bérek, Munkanélküliség és Infláció esszéjéből.

A gazdasági rendszerünk – a piacgazdaság avagy a kapitalizmus – a vásárlók felsőbbrendűségének rendszere. A vásárló szuverén, és ahogyan egy népszerű szlogen mondja: “mindig igaza van.” Az üzletemberek a vásárlói igények kiszolgálására kényszerülnek, és termékeiket olyan áron kell eladniuk, amelyet a vásárlók képesek és készek megfizetni. Egy üzleti művelet akkor nyilvánvaló bukás, amikor az eladásból származó bevételek nem térítik meg az árucikk termelésének költségeit. Így a vásárlók azzal, hogy egy bizonyos áron vásárolnak, úgyszintén meghatározzák a bérek tetőfokát, amelyeket mindazoknak fizetnek, akik részesei az iparnak.

Ebből következik tehát, hogy egy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint ami egyenlő az értékkel, amit az utóbbi munkája a vásárlóközönség ítélete szerint hozzáad az árucikkhez. (Ez az oka annak, hogy a filmsztár sokkal többet kap, mint a takarítónő.) Ha többet fizetne, nem szerezné vissza kiadásait a vásárlóktól, veszteségeket szenvedne, és végül csődbe menne. A bérek fizetése során a munkaadó a fogyasztók megbízottjaként cselekszik. A vásárlókon múlik, hogy megtörténik-e a bérek fizetése. Mivel az előállított termékek hatalmas többségét olyan emberek vásárolják meg és fogyasztják, akik maguk is béreket és fizetéseket kapnak, nyilvánvaló, hogy jövedelmük elköltése során a bérmunkások és munkavállalók a legfőbb meghatározói azon kompenzáció tetőpontjának, amit ők, és a hozzájuk hasonlók kapnak.

A vásárló nem a dolgozó által elvégzett erőfeszítésért és küszködésért fizet, és nem is azért az időért, amit a dolgozó a munkájába ölt. A termékért fizet. Minél jobbak az eszközök, amelyet a munkás használ munkája során, annál többet tud teljesíteni egy órán belül, és következésképpen annál magasabb a jutalma. Ami a béreket emeli, és ami a bérmunkás anyagi körülményeit kielégítőbbé teszi, az a technológiai felszerelés fejlesztése. Az amerikai bérek magasabbak, mint bérek más országokban, mivel az egy fő dolgozóra eső befektetett tőke nagyobb, és ebből következően a gyárak a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használják. Amit az amerikai életstílusnak neveznek, az annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt állított a megtakarítás és tőkefelhalmozás elé, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból a tényből fakad, hogy politikájuk meggátolja mind a hazai tőke felhalmozódását, mind pedig a külföldi tőke befektetését. És mivel a szükséges tőke hiányzik, az Indiai vállalatokat akadályozzák az elégséges mennyiségű modern berendezés  alkalmazásában, így a dolgozók kevesebbet termelnek óránként, és kizárólag olyan béreket tudnak megengedni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.

Egyetlen út vezet a kereső tömegek életszínvonalának növeléséhez, ez pedig a befektetett tőke méretének növelése. Minden egyéb módszer, legyen az bármennyire is népszerű, nem csupán hiábavaló, hanem valójában káros azok jólétére, akiket állítólag segíteni próbál.

Részlet Ludwig von Mises - Gazdaságpolitika című könyvéből

Mi az intervencionizmus? Az intervencionizmus azt jelenti, hogy a kormány nem korlátozza tevékenységét a rend fenntartására, vagy – ahogyan az emberek száz évvel ezelőtt mondák – a „védelem termelésére.” Az intervencionizmus azt jelenti, hogy a kormány többet akar tenni. Bele szeretne avatkozni a piaci jelenségekbe.

Ha valaki ellenkezik és azt mondja, hogy a kormánynak nem szabadna beavatkoznia a vállalkozásba, az emberek gyakran azt válaszolják: „De a kormány szükségszerűen mindig beavatkozik. Ha vannak rendőrök az utcákon, a kormány beavatkozik. Beavatkozik, amikor egy rabló kifoszt egy boltot, vagy megakadályozza, hogy egy ember elkössön egy autót.” De amikor az intervencionizmussal foglalkozunk és azt definiáljuk, mit értünk intervencionizmus alatt, akkor a piacba történő állami beavatkozásról beszélünk. (Az, hogy elvárás a kormánytól és a rendőrségtől, hogy megvédje a polgárokat – ami magába foglalja az üzletembereket – és természetesen a dolgozóikat a belföldi vagy külföldi gengszterektől valójában normális, szükségszerű elvárás minden kormánytól. Az efféle védelem nem beavatkozás, mivel a kormány egyetlen legitim funkciója pontosan a védelem előállítása.)

Amikor az intervencionizmusról beszélünk, a kormány vágyára gondolunk, hogy többet tegyen, mint a támadások és az átverések megelőzése. Az intervencionizmus azt jelenti, hogy a kormánynak nem pusztán nem sikerül biztosítania a piacgazdaság zökkenőmentes működését, hanem beleavatkozik a különböző piaci jelenségekbe; beleavatkozik az árakba, a bérekbe és a profitokba.

A kormány azért szeretne beavatkozni, hogy arra kényszerítse az üzletembereket, hogy másképpen végezzék a tevékenységüket, mint amit választottak volna, ha egyedül a fogyasztóknak engedelmeskednének. Tehát az intervencionizmus összes állami intézkedése a fogyasztók felsőbbrendűségének korlátozására irányul. A kormány szeretné megszerezni magának a hatalmat – vagy legalábbis a hatalom egy részét – ami a szabadpiaci gazdaságban a fogyasztók kezében van.

Vegyük az intervencionizmus egy példáját, ami számos országban nagyon népszerű, és sok kormány újra meg újra megpróbálkozott vele, kiváltképp infláció idején. Az árkontrollra gondolok.

A kormányok rendszerint akkor folyamodnak árkontrollhoz, amikor elinflálták a pénzkínálatot és az emberek panaszkodni kezdenek az eredményképp fellépő áremelkedések miatt. Számos híres történelmi példát hozhatunk fel elbukott árkontroll-módszerekre, de csupán kettőre szeretnék hivatkozni, mivel a kormányok mindkét esetben nagyon energetikusan juttatták érvényre – vagy próbálták érvényre juttatni – az árkontrolljaikat.

Az első híres példa a római császár, Diocletianus esete, aki Róma utolsó keresztényüldöző császáraként nagyon jól ismert. A római császár a harmadik évszázad második felében csak egyetlen pénzügyi módszert alkalmazott, ez pedig a valuta hígítása volt. Azokban a primitív korokban, a nyomda feltalálása előtt, még az infláció is – mondjuk úgy – primitív volt. Az érmék, kiváltképp az ezüst hígítását jelentette. A kormány egyre több és több rezet kevert az ezüstbe, amíg az ezüstérmék színe megváltozott, súlyuk pedig jelentősen lecsökkent. Az érme hígításának és a pénzmennyiség ehhez társuló megnövekedésének áremelkedés volt az eredménye, amit az árak szabályozására irányuló rendelet követett. És a római császárok nem voltak túlságosan enyhék, amikor érvényre juttattak egy törvényt; nem gondolták, hogy a halál túl enyhe büntetés annak az embernek, aki magasabb árat kért. Érvényre juttatták az árkontrollt, de képtelenek voltak fenntartani a társadalmat. Az eredmény a római birodalom és a munkamegosztás rendszerének széthullása volt.

Aztán 1500 évvel később a Francia Forradalom alatt ugyanilyen valutahígítás történt. De ekkor más módszert használtak. A pénztermelés technológiája jelentős fejlődésen esett át. A franciáknak többé nem kellett az érmék hígításához folyamodniuk: volt nyomdájuk. És a nyomda nagyon hatékony volt. Ismét, az eredmény az árak példátlan emelkedése volt. De a Francia Forradalom alatt nem halálbüntetés ugyanazon módszerével juttatták érvényre az maximumárakat, amit Diocletianus császár használt. A polgárok meggyilkolásának a technológiája is fejlődéseken esett át. Mindannyian emlékeznek a híres Doktor J. I. Guillotin-ra (1738-1814), aki a guillotine használatát javasolta. A guillotine ellenére a franciák is elbuktak az árplafon-törvényeikkel. Amikor magát Robespierre-t vonszolták a guillotine elé, az emberek azt kiabálták: „Ott megy a mocskos Maximum!”

Ezt azért akartam megjegyezni, mert az emberek gyakran mondják: „Az árkontroll hatékonyságához és működőképességéhez pusztán több brutalitás és több energia szükséges.” Nos, kétségtelen, hogy Diocletianus nagyon brutális volt, mint ahogyan a Francia Forradalom is. Ettől függetlenül az árkontroll mindkét korban teljesen elbukott.

Részlet Ludwig von Mises - Az antikapitalista mentalitás című könyvéből

A nyugati ember, az ázsiai emberrel ellentétben, teljesen a szabadságban való élethez alkalmazkodott és teljesen a szabadságban élt élet formálta őt. Kína, Japán, India civilizációi és a Közel-Kelet mohamedán országai, ahogy léteztek, mielőtt ezek a nemzetek megismerkedtek a nyugati életmóddal, semmiképpen nem nevezhetők barbarizmusnak. Ezek a népek már sok száz évvel vagy akár évezredekkel ezelőtt is csodálatos eredményeket értek el az iparművészetekben, az építészetben, irodalomban és a filozófiában, illetve az oktatási intézmények kifejlesztésében. Hatalmas birodalmakat alapítottak és szerveztek. De aztán visszamaradt erőfeszítéseik, kultúrájuk lebénult, lezsibbadt, és többé nem voltak képesek sikeresen megbirkózni a gazdasági problémákkal. Elsorvadt szellemi és művészi zsenialitásuk. Művészeik és szerzőik élettelenül utánoztak hagyományos mintákat. Teológusaik, filozófusaik és jogászaik a régi munkák változatlan egzegézisét folytatták. Összeomlottak az őseik által felhúzott monumentumok. Birodalmaik szertefoszlottak. Polgárjaik elvesztették az élénkségüket és energiájukat, fásultak lettek az egyre növekvő hanyatlással és elszegényedéssel szemben.

A keleti filozófia és költészet ősi munkái egyenrangúak a nyugat legértékesebb munkáival. De a kelet évszázadok óta nem alkotott semmi fontos könyvet. A modern korok szellemi és irodalmi történelme aligha jegyezte fel egyetlen keleti költő nevét. A kelet nem járult hozzá többé semmivel az emberiség intellektuális erőfeszítéseihez. A nyugatot felkavaró problémák és viszályok ismeretlenek maradtak a kelet számára. Európában nyugtalanság volt; keleten stagnálás, tunyaság és közöny.

Ennek az oka nyilvánvaló. A keletből hiányzott egy primordiális dolog, az államtól való szabadság eszméje. A kelet sosem emelte fel a szabadság lobogóját, sosem próbálta kihangsúlyozni az egyén jogait az uralkodók hatalmával szemben. Sosem vonta kérdőre a despoták önkényét. És következményképpen sosem állított fel egy jogi keretrendszert, ami védelmezte volna a magánpolgár vagyonát a zsarnokok általi eltulajdonítástól. Épp ellenkezőleg, megvezetve az elképzelés által, miszerint a gazdagok vagyona a szegények nyomorának oka, mindenki helyeselte a sikeres üzletemberek kifosztásának állami gyakorlatát. Így megakadályozták a nagyméretű tőkefelhalmozódást, a nemzeteknek pedig el kellett mulasztaniuk azokat a fejlesztéseket, amelyek jelentős tőkebefektetést követelnek. Semmilyen „burzsoázia” sem fejlődhetett ki, és következményképpen nem volt publikum, ami biztathatta és támogathatta volna a szerzőket, a művészeket, a feltalálókat. Az emberek gyermekei előtt zárva állt minden út, ami személyük elismeréshez vezet, egyet kivéve. Megpróbálhatták elérni céljukat a fejedelmek szolgálatával. A nyugati társadalom a magasabb díjakért versengő egyének közössége volt. A keleti társadalom olyan alattvalók agglomerációja volt, akik teljesen az uralkodók kegyétől függnek. A nyugat éber fiatalsága a tettek mezejeként látja a világot, ahol hírnevet, kiválóságot, kitüntetéseket és vagyont nyerhet; semmi sem tűnik túl nehéznek ambíciója számára. A keleti szülők alázatos utódjai semmi mást nem tudnak, mint környezetük rutinját követni. A nyugati ember nemes önállósága olyan dithüramboszokban került diadalmas kifejezésre, mint Szophoklész az embernek és a vállalkozószellemének írt kari Antigoné-himnusza és Beethoven kilencedik szimfóniája. Soha semmi ilyesmi nem volt hallható a keleten.

Vajon lehetséges, hogy a fehér ember civilizációját felépítők leszármazottai feladják szabadságukat, és önként megadják magukat a mindenható állam fennhatóságának? Hogy megelégedést keresnek egy olyan rendszerben, ahol egyetlen feladatuk az lesz, hogy fogaskerékként szolgáljanak a mindenható tervező által kigondolt és működtetett hatalmas gépezetben? El kellene söpörnie a visszamaradt civilizációra jellemző mentalitásának az eszméket, amelyek diadalmáért ezrek és ezrek adták az életüket?

Ruere in servitium, szolgaságba zuhantak, figyelte meg sajnálattal Tacitus, amikor a rómaiakról beszélt Tiberius korában.