Részlet Ludwig von Mises Bérek, Munkanélküliség és Infláció esszéjéből.

A gazdasági rendszerünk – a piacgazdaság avagy a kapitalizmus – a vásárlók felsőbbrendűségének rendszere. A vásárló szuverén, és ahogyan egy népszerű szlogen mondja: “mindig igaza van.” Az üzletemberek a vásárlói igények kiszolgálására kényszerülnek, és termékeiket olyan áron kell eladniuk, amelyet a vásárlók képesek és készek megfizetni. Egy üzleti művelet akkor nyilvánvaló bukás, amikor az eladásból származó bevételek nem térítik meg az árucikk termelésének költségeit. Így a vásárlók azzal, hogy egy bizonyos áron vásárolnak, úgyszintén meghatározzák a bérek tetőfokát, amelyeket mindazoknak fizetnek, akik részesei az iparnak.

Ebből következik tehát, hogy egy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint ami egyenlő az értékkel, amit az utóbbi munkája a vásárlóközönség ítélete szerint hozzáad az árucikkhez. (Ez az oka annak, hogy a filmsztár sokkal többet kap, mint a takarítónő.) Ha többet fizetne, nem szerezné vissza kiadásait a vásárlóktól, veszteségeket szenvedne, és végül csődbe menne. A bérek fizetése során a munkaadó a fogyasztók megbízottjaként cselekszik. A vásárlókon múlik, hogy megtörténik-e a bérek fizetése. Mivel az előállított termékek hatalmas többségét olyan emberek vásárolják meg és fogyasztják, akik maguk is béreket és fizetéseket kapnak, nyilvánvaló, hogy jövedelmük elköltése során a bérmunkások és munkavállalók a legfőbb meghatározói azon kompenzáció tetőpontjának, amit ők, és a hozzájuk hasonlók kapnak.

A vásárló nem a dolgozó által elvégzett erőfeszítésért és küszködésért fizet, és nem is azért az időért, amit a dolgozó a munkájába ölt. A termékért fizet. Minél jobbak az eszközök, amelyet a munkás használ munkája során, annál többet tud teljesíteni egy órán belül, és következésképpen annál magasabb a jutalma. Ami a béreket emeli, és ami a bérmunkás anyagi körülményeit kielégítőbbé teszi, az a technológiai felszerelés fejlesztése. Az amerikai bérek magasabbak, mint bérek más országokban, mivel az egy fő dolgozóra eső befektetett tőke nagyobb, és ebből következően a gyárak a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használják. Amit az amerikai életstílusnak neveznek, az annak a ténynek a következménye, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt állított a megtakarítás és tőkefelhalmozás elé, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból a tényből fakad, hogy politikájuk meggátolja mind a hazai tőke felhalmozódását, mind pedig a külföldi tőke befektetését. És mivel a szükséges tőke hiányzik, az Indiai vállalatokat akadályozzák az elégséges mennyiségű modern berendezés  alkalmazásában, így a dolgozók kevesebbet termelnek óránként, és kizárólag olyan béreket tudnak megengedni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.

Egyetlen út vezet a kereső tömegek életszínvonalának növeléséhez, ez pedig a befektetett tőke méretének növelése. Minden egyéb módszer, legyen az bármennyire is népszerű, nem csupán hiábavaló, hanem valójában káros azok jólétére, akiket állítólag segíteni próbál.