Részlet Murray N. Rothbard Az Állam anatómiája c. művéből.

Az ember meztelenül születik a világba, és az elméjét kell használnia ahhoz, hogy megtanulja, hogyan fogja a természet adta javakat, és (például “tőkébe” való befektetéssel) változtassa azokat alakokká, formákká és olyan helyekké, ahol az anyagi javakat szükségleteinek kielégítésére és életszínvonalának fejlesztésére tudja használni. E tevékenység egyetlen módja az ember energiájának és elméjének használata arra, hogy átalakítsa az anyagi javakat (“termelés”), és az így létrehozott termékeket mások által létrehozott termékekre cserélje. Az ember meglátta, hogy az önkéntes és kölcsönös csere folytán minden résztvevő termelékenysége, és ebből kifolyólag az életszínvonala hatalmasan megnőhet. Az ember számára tehát a túlélés és vagyonszerzés egyetlen “természetes” módja elméjének és energiájának használata a termelés-és-csere folyamatában. Az ember ezt úgy végzi, hogy először természeti kincsekre lel, majd azokat átalakítja (azzal, hogy “a munkáját elegyíti” velük, ahogyan Locke írta), hogy magántulajdonává tegye azt, majd pedig ezt a magántulajdont mások hasonlóképp megszerzett tulajdonára cseréli. Az emberi természet követelményei által diktált társadalmi útvonal tehát a “tulajdonjogok” és e jogok elajándékozásának vagy elcserélésének “szabad piaca.” Ezúton az ember megtanulta, hogyan kerülje el a szűkös javak feletti harc “dzsungel” módszerét, melyben A csak B kárával tehet rájuk szert, mely helyett hatalmasan megsokszorozza azon javakat a termelés és csere békés és harmonikus módszerével.

A nagy német szociológus, Franz Oppenheimer rámutatott, hogy a vagyonszerzés két egymást kizáró módja létezik; az egyik a fentebb említett termelés és csere, amelyet ő “gazdasági módnak” nevezett. A másik sokkal egyszerűbb, mivel nem követel termelést; mások javainak és szolgáltatásainak hatalommal és erőszakkal történő lefoglalása. Ez az egyoldalú elkobzás módszere, mások tulajdonának elrablása. Ez az a módszer, amelyet Oppenheimer a vagyonszerzés “politikai módjának” nevezett. Nyilvánvalónak kell lennie, hogy az értelem és energia békés használata a termeléshez az ember “természetes” útja: a túléléséhez és jólétéhez vezető módszer. Ugyanígy nyilvánvalónak kell lennie annak is, hogy a kényszerítő és kihasználó módszer ellentétes a természeti törvényekkel; parazitikus, mivel ahelyett hogy hozzáadna a termeléshez, elvon belőle. A “politikai módszer” a termelést egy parazitikus és pusztító egyén vagy csoport javára szívja el; ez az elszívás pedig nem csak kivon a termelés számából, hanem a termelő ösztönzőit is csökkenti, hogy saját szükségleteinél többet termeljen. Hosszútávon a rabló elpusztítja saját létfenntartóját saját ellátmánya forrásának elsorvasztásával vagy elpusztításával. Hovatovább, a ragadozó rövidtávon is saját igazi, emberi természetével ellentétesen cselekszik.

Abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy sokkal teljesebb választ tudunk adni a kérdésre: mi az Állam? Az Állam Oppenheimer szavaival a “politikai módszer szervezete”; egy adott territórium feletti ragadozó folyamat rendszeresítése. A bűnözés a legrosszabb esetben is szórványos és bizonytalan; az élősködés rövidéltű és a kényszerítő, parazitikus életvonal bármikor elvágható az áldozat ellenállásával. Az Állam legális, rendszerezett, szisztematikus csatornát biztosít a magántulajdon kizsákmányolásához; biztossá és viszonylag “békéssé” teszi a társadalom élősködő kasztját. Mivel a termelésnek mindig meg kell előznie a kizsákmányolást, a szabadpiac előrébb való az Államnál. Az Állam sosem egy “társadalmi szerződés” által jött létre; mindig a hódítás és a kizsákmányolás idézte elő. A klasszikus paradigma az volt, hogy egy hódító törzs véget vetett hagyománytisztelő fosztogatásának és a meghódított törzs lemészárlásának, amikor megértette, hogy a fosztogatás időtartama hosszabb és jóval biztosabb is lehet, illetve a helyzet sokkal kellemesebbé is válhat, ha a meghódított törzset élni és termelni engednék, míg a hódítók uralkodóként telepednének le köztük, egy stabil évi sarcot követelvén. Egy Állam születésének egy módja a következőképp ábrázolható: “Ruritánia” déli hegyei közt egy rablóbandának sikerül fizikailag uralma alá hajtania a territóriumot, és végül a bandavezér “a szuverén és független Dél-Ruritánia kormányának királyává” kiáltja ki magát; ha pedig emberei rendelkeznek az erővel, hogy egy ideig fenntartsák ezt az uralmat, csodák csodájára egy új Állam csatlakozott a “nemzetek családjába” és a hajdani banditák a birodalom törvényes nemességévé változtak.