Részlet Ludwig von Mises - Gazdaságpolitika című könyvéből

Mi az intervencionizmus? Az intervencionizmus azt jelenti, hogy a kormány nem korlátozza tevékenységét a rend fenntartására, vagy – ahogyan az emberek száz évvel ezelőtt mondák – a „védelem termelésére.” Az intervencionizmus azt jelenti, hogy a kormány többet akar tenni. Bele szeretne avatkozni a piaci jelenségekbe.

Ha valaki ellenkezik és azt mondja, hogy a kormánynak nem szabadna beavatkoznia a vállalkozásba, az emberek gyakran azt válaszolják: „De a kormány szükségszerűen mindig beavatkozik. Ha vannak rendőrök az utcákon, a kormány beavatkozik. Beavatkozik, amikor egy rabló kifoszt egy boltot, vagy megakadályozza, hogy egy ember elkössön egy autót.” De amikor az intervencionizmussal foglalkozunk és azt definiáljuk, mit értünk intervencionizmus alatt, akkor a piacba történő állami beavatkozásról beszélünk. (Az, hogy elvárás a kormánytól és a rendőrségtől, hogy megvédje a polgárokat – ami magába foglalja az üzletembereket – és természetesen a dolgozóikat a belföldi vagy külföldi gengszterektől valójában normális, szükségszerű elvárás minden kormánytól. Az efféle védelem nem beavatkozás, mivel a kormány egyetlen legitim funkciója pontosan a védelem előállítása.)

Amikor az intervencionizmusról beszélünk, a kormány vágyára gondolunk, hogy többet tegyen, mint a támadások és az átverések megelőzése. Az intervencionizmus azt jelenti, hogy a kormánynak nem pusztán nem sikerül biztosítania a piacgazdaság zökkenőmentes működését, hanem beleavatkozik a különböző piaci jelenségekbe; beleavatkozik az árakba, a bérekbe és a profitokba.

A kormány azért szeretne beavatkozni, hogy arra kényszerítse az üzletembereket, hogy másképpen végezzék a tevékenységüket, mint amit választottak volna, ha egyedül a fogyasztóknak engedelmeskednének. Tehát az intervencionizmus összes állami intézkedése a fogyasztók felsőbbrendűségének korlátozására irányul. A kormány szeretné megszerezni magának a hatalmat – vagy legalábbis a hatalom egy részét – ami a szabadpiaci gazdaságban a fogyasztók kezében van.

Vegyük az intervencionizmus egy példáját, ami számos országban nagyon népszerű, és sok kormány újra meg újra megpróbálkozott vele, kiváltképp infláció idején. Az árkontrollra gondolok.

A kormányok rendszerint akkor folyamodnak árkontrollhoz, amikor elinflálták a pénzkínálatot és az emberek panaszkodni kezdenek az eredményképp fellépő áremelkedések miatt. Számos híres történelmi példát hozhatunk fel elbukott árkontroll-módszerekre, de csupán kettőre szeretnék hivatkozni, mivel a kormányok mindkét esetben nagyon energetikusan juttatták érvényre – vagy próbálták érvényre juttatni – az árkontrolljaikat.

Az első híres példa a római császár, Diocletianus esete, aki Róma utolsó keresztényüldöző császáraként nagyon jól ismert. A római császár a harmadik évszázad második felében csak egyetlen pénzügyi módszert alkalmazott, ez pedig a valuta hígítása volt. Azokban a primitív korokban, a nyomda feltalálása előtt, még az infláció is – mondjuk úgy – primitív volt. Az érmék, kiváltképp az ezüst hígítását jelentette. A kormány egyre több és több rezet kevert az ezüstbe, amíg az ezüstérmék színe megváltozott, súlyuk pedig jelentősen lecsökkent. Az érme hígításának és a pénzmennyiség ehhez társuló megnövekedésének áremelkedés volt az eredménye, amit az árak szabályozására irányuló rendelet követett. És a római császárok nem voltak túlságosan enyhék, amikor érvényre juttattak egy törvényt; nem gondolták, hogy a halál túl enyhe büntetés annak az embernek, aki magasabb árat kért. Érvényre juttatták az árkontrollt, de képtelenek voltak fenntartani a társadalmat. Az eredmény a római birodalom és a munkamegosztás rendszerének széthullása volt.

Aztán 1500 évvel később a Francia Forradalom alatt ugyanilyen valutahígítás történt. De ekkor más módszert használtak. A pénztermelés technológiája jelentős fejlődésen esett át. A franciáknak többé nem kellett az érmék hígításához folyamodniuk: volt nyomdájuk. És a nyomda nagyon hatékony volt. Ismét, az eredmény az árak példátlan emelkedése volt. De a Francia Forradalom alatt nem halálbüntetés ugyanazon módszerével juttatták érvényre az maximumárakat, amit Diocletianus császár használt. A polgárok meggyilkolásának a technológiája is fejlődéseken esett át. Mindannyian emlékeznek a híres Doktor J. I. Guillotin-ra (1738-1814), aki a guillotine használatát javasolta. A guillotine ellenére a franciák is elbuktak az árplafon-törvényeikkel. Amikor magát Robespierre-t vonszolták a guillotine elé, az emberek azt kiabálták: „Ott megy a mocskos Maximum!”

Ezt azért akartam megjegyezni, mert az emberek gyakran mondják: „Az árkontroll hatékonyságához és működőképességéhez pusztán több brutalitás és több energia szükséges.” Nos, kétségtelen, hogy Diocletianus nagyon brutális volt, mint ahogyan a Francia Forradalom is. Ettől függetlenül az árkontroll mindkét korban teljesen elbukott.