Részlet Ludwig von Mises Bürokrácia c. könyvéből.

A bürokrata nem csak egy állami alkalmazott. A demokratikus alkotmány alatt egyszerre szavazó is, és mint olyan, a felsőbbrendűnek, munkaadójának része. Különös helyzetben van: egyszerre munkaadó és munkavállaló. És pénzügyi érdeke, mint munkavállaló, a munkaadói érdekei felé tornyosul, mivel sokkal többet kap a közpénzből, mint amennyivel hozzájárul.

Ez a kettős kapcsolat fontosabbá válik, ahogy emelkedik az állami alkalmazottak száma. Szavazóként a bürokrata jobban vágyik a fizetésemelésre, mint a kiegyensúlyozott költségvetés fenntartására. Fő érdeke a bérek duzzasztása.

Németország és Franciaország politikai szerkezetét a demokratikus alkotmányaik bukását megelőző években hatalmas mértékben befolyásolta a tény, hogy a választók jelentős részének az államtól származott a jövedelme. Ezek nem csak a közalkalmazottak voltak, és azok, akiket az államosított üzletágakban alkalmaztak (vasút, posta, távirat és telefon), hanem azok is, akik munkanélküli alamizsnát kaptak, illetve a gazdák és néhány más csoport, akiket az állam közvetlenül vagy közvetve támogatott. Legfőbb céljuk az volt, hogy többet kapjanak a közpénzekből. Nem érdekelték őket az olyan „eszmei” problémák, mint szabadság, az igazságosság, a törvény felsőbbrendűsége és a jó kormányzat. Több pénzt akartak, ennyi volt az egész. Egyetlen parlamenti, tartományi vagy városi jelölt sem kockáztathatta meg, hogy ellenálljon a közalkalmazottak béremelési vágyának. A különböző politikai pártok örömmel licitálták túl egymást bőkezűségben.

A tizenkilencedik században a parlament elszánt volt az állami kiadások lehető legnagyobb mértékű korlátozása mellett. Most viszont megvetendővé vált a takarékosság. A korlátlan költekezést tartják a bölcs politikának. A bőkezűség általi népszerűségre törekedett mind a hatalmon levő párt, mind az ellenzék. Új hivatalok létrehozását új munkavállalókkal „pozitív” politikának tartották, és „negativizmusnak” becsméreltek minden próbálkozást, ami a közpénzek elherdálásának megakadályozására törekedett.

A képviseleti demokrácia nem maradhat fenn, ha a szavazók nagy része állami fizetésből él. Ha a parlament tagjai nem az adófizetők megbízottjainak tartják magukat, hanem azok képviselőinek, akik állami béreket, fizetéseket, támogatásokat, segélyt és egyéb juttatásokat kapnak, a demokráciának vége.

Ez napjaink alkotmányos kérdéseinek egyik antinómiája. Sok embert kétségbeesésbe taszított a demokrácia jövőjét illetően. Ahogy meggyőződtek arról, hogy a vállalkozásba történő több állami beavatkozás, a több hivatal több dolgozóval, a több segély és támogatás elkerülhetetlen, nem tudták nem elveszíteni a nép általi kormányzatba vetett bizalmukat.